Európa leghosszabb ultrafutóversenye: Ultra Milano-Sanremo - 273 km
     Ez a történet három éve kezdődött, amikor először rendezték meg ezt a versenyt. Amikor meghallottam, hogy ez Európa leghosszabb országúti ultrafutóversenye, márt tudtam, hogy egyszer részt fogok venni rajta. Az első versenyről kapott hírek hallatán (sokan eltévedtek) egy kicsit elbizonytalanodtam, de végül is tavaly a harmadik Spartathlonom teljesítése után már úgy gondoltam, hogy nevezhetek.
     A téli felkészülésem jól sikerül, futottam hosszúkat, rövideket, résztávoztam, és ami a legfontosabb, nem sérültem le egészen az edzőversenynek szánt Velencei 6 órás futás előtti hétvégéig, ami egy hónappal az UMS előtt volt. Akkor meghúzódott egy izom a vádlimban, így kihagytam a verseny előtti hetet. Sajnos a versenyig nem gyógyult meg teljesen a lábam, ami verseny közben derült ki, de akkor már nem akartam leállni és végigfutottam a hat órát (76,97 km). Másnap már recsegett is az Achillesem. Elkezdtem kezelni fekete nadálytő pakolással, és teljesen leálltam az edzéssel. Egy hét után újra próbálkoztam a futással, de három nap után az Achilles sarokcsonti ízesülési pontja kezdett el fájni. Ismét leálltam, és kezelgettem egy hétig. Ez is meggyógyult, majd futni akartam, de ekkor a vádlimban egy izomköteg kezdett fájni. Egy lapra tettem fel mindent és úgy döntöttem, hogy a versenyig már nem futok, és kipihenem magam teljesen. Tudtam, hogy veszítek a gyorsaságomból, de ez a verseny nem erről fog szólni.
     Írtam egy levelet a szervezőknek, mert a verseny weboldalán nem túl sok információ volt fenn. Érdekelt volna, hogy hol lesz a rajt, hány frissítőpont lesz, mikor lesz a verseny előtti eligazítás, hogy lesz kijelölve az útvonal. A válasz nagyjából annyi volt, hogy mindet megtudok a csütörtök délutáni eligazításon.
     Eljött a verseny előtti szerda, és két kísérőmmel nekivágtunk a Milánóba vezető útnak. Szlovéniában megaludtunk, megnéztünk egy szép barlangot (Skocja), majd másnap megérkeztünk a versenyközpontba. Érdeklődtünk az eligazítás időpontjáról, és azt mondták 16 óra. A feleségemtől kaptam egy üzenetet, amiben az állt, hogy 15 óra van a Facebook oldalukon. A biztonság kedvéért megjelentünk a korábbi időpontban, szerencsék volt, mert ez volt a helyes időpont. Az itt kapott információk után sem lettünk sokkal okosabbak, még mindig nem tudtuk meg, hogy hány frissítő pont lesz és hol. Cserébe a verseny szervezője minden elágazást és kanyart elmagyarázott, hogy merre kell majd fordulni. Az én memóriám már nem túl jó, de úgy gondolom a fiatalok sem tudták memorizálni azt a néhány száz elágazást, ami ránk várt. Egyébként az útvonalat sárga szalagokkal jelölték ki többé-kevésbé.
     Másnap reggel nyolckor volt a rajt egy kávézó előtt, csak azt felejtették el jelezni, hogy két azonos nevű kávézó van az utcában, szerencsére közel egymáshoz. Mi természetesen a másikhoz mentük, de hamar korrigáltuk a hibát. A rajt nagyon családias volt: 11 ország 50 versenyzője, három váltó csapat és sok mentős toporgott a rajtban várva a 8 órát. A rajt előtt két perccel a főszervező bejelentette, hogy az előre kiosztott segélykérésre szolgáló telefonos listán az ő neve mellett szereplő szám rossz, az utolsó szám nem 5, hanem 6. Ugye mindenki megjegyezte? Hangos nevetésbe törtem ki! Ilyen vidám rajtom versenyen még sosem volt. Úgy terveztem, hogy a 135-ös pulzust nem lépem át, illetve nem futok gyorsabban 5 perc 20 másodperces kilométereknél.
     Kellemes, 15 fokos borult időben kezdtünk el futni. Az első húsz kilométert bicikliúton kellett megtenni, nagyon kellemes körülmények között. A kísérőimmel (Cséplő Zoli, Németh Ákos) öt kilométerenként találkoztam, ekkor már nem igazán érdekelt, hogy hol lesznek a hivatalos frissítők (az első 65 km-nél volt). Ahogy a kerékpárút véget ért, elkezdődött a fekete leves. Jöttek a végeláthatatlan hosszú egyenesek, forgalmas főutak padkáján. A forgalom iszonyatos volt, percenként minimum 2-3 kamion és megszámlálhatatlan személygépkocsi. A kamionosok rendesek voltak, ha volt lehetőségük kikerültek nagy ívben, a gépkocsik többnyire nem. Igazi megváltás volt beérni a városokba, mert itt néha volt lehetőség járdán, vagy kerékpárúton futni. Pavi a azért feladta a leckét, a városból kifelé elvesztettem a jelzéseket, egy kb. 8 kijáratos körforgalomhoz érve kissé elbizonytalanodtam, hogy merre menjek. Kiválasztottam egy csöndes utat, de egy furgonos rám dudált és egy másik irányba mutogatott. Az volt a helyes irány, mert kb. 3 kilométer után megtaláltam az első sárga szalagot.
     Az első 100 kilométerben egy igazi szép hely volt, a Pó folyó. Úgy 10 óra futás után kezdett megváltozni a táj, vége lett a hosszú egyeneseknek, kissé kacskaringósabbá vált az út, de a forgalom itt sem csökkent. Ovada-t elhagyva megkezdődött az emelkedő a Turchino-hágó felé. Kezdett lemenni a nap és a fogalom is csökkent. Kanyargós, folyton emelkedő úton futottam felfelé (26 kilométer emelkedő). Jól éreztem magam. Hidegben és erős szélben értem el a hágót, amit egy 12 kilométeres lejtő követett. Ez sem volt kellemesebb, de ezután már a tengerpart jött. 160 kilométernél ismét volt egy ellenőrző pont, ahol gépkocsiba kellett szállni, mert egy földcsuszamlás elzárta a tengerparti utat. 1 órát adtak arra, hogy átautózzuk a 170 kilométernél lévő következő ponthoz, ahonnan tovább folytatódott a verseny. Én nem használtam ki a rendelkezésre álló teljes pihenőidőt, kb. 25 perc után tovább futottam.
     Természetesen mindenkinek felírták az újraindulási időpontját, és a verseny végén így kalkulálták ki a tényleges versenyidőt. Szépen lassan teltek a kilométerek, már nagyon vártam a napfelkeltét. Ahogy általában a tengerparti utak, ez is erősen kanyargott, sok kisebb-nagyobb emelkedővel és lejtővel.
     A gyomrom itt már kezdett rakoncátlankodni, de még kezelhető volt, bár egyre kevésbé kívántam az étel, inkább csak narancslét ittam, illetve megpróbálkoztam az alkoholmentes sörrel is. Ahogy kezdett világosodni egyre jobban kezdett fájni a gyomrom. Ismerős érzés volt ez már nekem, most egy kicsit később jött, mint szokott. 24 óra alatt sikerült megtennem több mint 200 kilométert, ez megnyugtató volt. Helyezésemről annyit tudtam biztosan, hogy Olivera, a kiváló Portugál futó van csak előttem, de néhányan mögöttem is közel lehettek, mert egyszer-egyszer feltűnt az kísérőautójuk. Nagyon messze volt még a vége, el is hessegettem minden hiú ábrándot.
     Elkezdett esni az eső, a gépkocsik belehajtva a pocsolyába alaposan beborították a futókat vízzel. Sajnos a gyomrom egyre jobban fájt, de ami igazán aggasztott, az a szédülés. Minden frissítőnél le kellett ülnöm, olyan szédülés jött rám. Egy darabig így teltek a kilométerek, de amikor már futás közben is szédültem, akkor úgy döntöttem, hogy belegyalogolok, és átgondolom a helyzetemet. Szilárd táplálékot már nem tudok magamhoz venni, a folyadék is csak nehezen megy le, futás közben fáj a gyomrom és szédülök, hányingerem van. Röviden ezek voltak a tünetek.
     Adjam fel? Na, azt nem! Hátra van még közel ötven kilométer, kb. 7 kilométeres sebességgel tudok gyalogolni óránkét, ha kilépek. Nagyon hosszú lesz ez így a célig, de megpróbálom. Számításaim szerint így is belül lehetek a leglassúbb verziónak tervezett 36 órán. Még egyszer azért egy kicsit megpróbáltam futni, de ennek a „jutalma” egy hányás lett, „természetesen” fekete színű, ilyen színű végtermék jött ki a tápcsatorna másik végén is. A Spartathlonról már jól ismertem a bevérzett gyomor által produkált tünetet. (Aki nem hiszi, hogy így van, gondoljon csak arra egy jó hagymás vér után másnap mit lát a fajanszban. Bocs!)
     A döntés megszületett: gyalogolok. Nem szeretném hosszasan ecsetelni azokat a véget nem érő kilométereket, amiket meg kellett tennem, és közben számoltam futókat, akik elhaladtak mellettem. Végre elértem a kerékpárutat, innen már csak 20 kilométer a cél! Tempósan gyalogoltam, és próbáltam elfogadni a helyzetemet, négyen megelőztek. Elkeseredetten vártam a többieket is, de nem jöttek.
     Az utolsó kilométer volt talán a leghosszabb, nagyon régen elhagytam már a Sanremo táblát, de sehogy se akart közeledni a kikötőt. Végül ismerős arcok tűntek fel a távolban. Elővettem a magyar zászlót és befutottam a célba. Vége a szenvedésnek. Nincs eufória, nincs éljenző tömeg, mint Spártában, csak szédelgés és hányinger. Néhány fotó után irány a gépkocsi, gyerünk aludni. Kb. 30 perc után már a szállásunkon voltunk, még egy „interurbán hívás” a fajanszba és alvás.
     Másnap még mindig nem tudtam enni, csak a sör ment le. Próbáltam reálisan végiggondolni a helyzetemet. Kb. egy hónapot kihagytam, ki is újulhatott volna a sérülésem valamelyike, igen ramaty állapotban voltam, és mégis célba értem. Lehetett volna rosszabb is. Másnap délelőtt 10 órára visszamentünk a célba az eredményhirdetésre.

     Kiderült, hogy 25 futónak sikerült célba érni az ötvenből a 48 órás szintidőn belül, és az időjóváírások után a 6. helyen végeztem 34 óra 54 perccel. Az eredményhirdetés hasonlóan családias volt, mint a rajt. A végén minden teljesítő felállhatott a dobogóra, de a „Finisher” oklevelet mindenkinek magának kellett kiguberálni a szomszédos asztalról.
     Végül szeretnék köszönetet mondani két kísérőmnek, Németh Ákosnak és Cséplő Zolinak, hogy végig kitartottak mellettem, és segítettek célba érni!
     Még egy érdekesség a végére: induláskor 70.5 kg voltam, amikor hazaértem Kecskemétre 64.5 kg! Ez a gyors fogyás titka!
     Hát ennyi volt, lehet, hogy kicsit borúsan láttam a dolgokat, de én így éltem meg! Azért nem volt felesleges elindulni ezen a versenyen sem, mert jó lelki felkészülés volt a következő nagy megmérettetésre, a Badwater-re.

     U. I.: Kiknek ajánlom ezt a versenyt? Azoknak, akik a következő kérdések mindegyikére határozott igennel válaszolnak:
     1. Szereted az olyan versenyt, ahol a szükséges információknak csak egy részét kapod meg?
     2. Jól tájékozódsz?
     3. Szeretsz forgalmas, kamionokkal tele út padkáján futni a forgalommal szemben?
     4. Szereted a kipufogógáz „kellemes” illatát?
     5. Szeretsz a végeláthatatlan hosszú, egyenes úton futni?
     6. Szereted a magányt?
     7. Utálod, ha drukkolnak neked futás közben?
- Vajda Zoltán -

Képek a Képtárban »

Kezdőoldal »

Felszarvazott bajnokok!
     Bizony, ilyen "szégyen" is megesett a legjobb futókkal... De ne szaladjunk ennyire előre!
     A Karikás Csárda melletti Gavallér tanya már 8 órakor a rendezők munkájától volt zajos. Sok segítő önzetlen munkájával gyorsan elkészültek a szükséges helyiségek: a búbos kemence mellett kapott helyet a versenyközpont. A kemence most hideg maradt, mint maga a régi épület. Nem úgy az "epörfa" környéke: már 10 órakor 30C-fokhoz közeledett a hőmérő higanyszála. Újdonságként (no meg jóleső frissítőként) készült el a bio-zuhany. Itt sem tusfürdő, sem szappan nem volt használható, s a víz is hideg zuhanyként hatott: ugyanis nem volt választás hideg és meleg víz között.
     A Futó-homok az idén /talán a kis-jubileumra tekintettel/ igazán kitett magáért: vakító napsütés, rotyogó homok (egyesek szerint a hőmérséklete elérte a 60 fokot is!), csodálatos környezet. A szervezők igyekeztek felkészülni a hatalmas melegre: a korábbi frissítőhelyeken több víz állt rendelkezésre, illetve 4 /!/ új frissítőpontot is kialakítottak.

Ez utóbbi sok-sok futó elismerését kiváltotta a célbaérés után.
     A rajtszám felvételekor az előnevezettek megkapták a Nemzeti Park védett állatainak logójával ellátott bögrét. (még a legszorgalmasabb gyűjtőnek sem lehet teljes a gyűjteménye, mert 6 állatról van szó)
     Először az ovisok futottak egy kis kört a tanya körül. A meleg sok korábbi résztvevőt távol tartott, de a megjelentek boldog mosollyal futottak át a célvonalon.
     Utánuk az iskolások következtek, akik már a teljes tanyát körbefutották.
     Mindkét korosztály örömmel fogadta a hűtött/!/ Queen üdítőitalt, ami valódi felüdülést hozott a hőségben.
     11 órakor a Varga Mihály karikás ostor pattintására indult el a mezőny: 8,5-15-21 km-s távot lehetett teljesíteni. Erre az időpontra a hőmérséklet már 35 fok fölé emelkedett! Mindenki nagy figyelemmel kísérte a résztvevők hősies küzdelmét, kicsit aggódva, hogy hogyan birkóznak meg a nagy meleggel. Mások ebben az időben légkondis szobába bújnak,

ők meg dacolva a hőséggel, vakító napsütéssel szorgalmasan gyűjtötték a kilométereket. S nem is akárhogy! A verseny -Kiskunsági Nemzeti Park által felajánlott- fődíját /a szürkemarha szarvából készített míves tülök/ Polyák Csaba és Hódi Zsuzsanna nyerte igen tiszteletre méltó idővel, de szerintük ez nem is olyan jó idő, tessék, lehet utánuk csinálni!

     A félmaraton bajnokai:
     1. Hódi Zsuzsa                 02:11:20         Polyák Csaba       01:24:58
     2. Boronkay Orsolya         02:25:50         Szalóki Róbert     01:28:07
     3.                                                            Veres Szilárd      01:39:14
     A versenyzők felkészültségének és a szervezők gondoskodásának köszönhetően az idén senki sem tévedt el, s nem volt szükség a egészségügyi szolgálatra sem!
     A kupák és érmek mellett gazdára talált a Karikás Csárda által felajánlott 2 személy részére szóló "Puszta-program" is.


     E mellett mindenki jóízűen fogyasztotta a szürke marha gulyást, a Veritas Gold ásványvizet, egy kis csokit, gyümölcsöt, no meg a Fornetti süteményeit.
     A verseny nemzetköziségéről a szerbiai Magyarkanizsáról és Szabadkáról érkezett versenyzők gondoskodtak.
     Hasonló meleget igen, de homokot nem ígértünk a következő versenyükre: a Perzselő domb-futásra! Ráadásul akkor még JAZZFŐVÁROS-futás is lesz!
     Mindenkit várunk!

Képek a Képtárban »                   Az eredmények letölthetőek ITT »

Kezdőoldal »


„... mintha egy kikapcsolhatatlan kemencében kéne futni ...”

     A Badwater 135 Ultramaraton egy 135 mérföldes (217 km) futóverseny az USA Kalifornia államában, amely a szervezők leírása szerint a „világ legkeményebb futóversenye”. A verseny a Death Valley National Parkból (Halál-völgy Nemzeti Park), a Badwater medencéből (85 méterrel a tengerszint alatt) indul, és 2530 méteres magasságon, a Mt. Whitney csúcs lábánál, a Mt. Whitney Portalnál ér véget. A verseny alatt 4450 méter kell felfelé, és 1860 métert lefelé futni.
     A verseny különös nehézségét az adja, hogy júliusban rendezik, amikor a Halál-völgyben a napi maximum hőmérséklet rendszeresen 50 fok felett van, de éjszaka sem csökken 27 fok alá. Több induló úgy jellemezte a versenyt, hogy olyan, mintha „egy kikapcsolhatatlan kemencében kéne futni.”
     Mint minden verseny, számomra ez sem a rajtvonalnál kezdődött. 2011­ben, amikor sikeresen befejeztem az első ultra versenyemet (Ultrabalaton), nem gondoltam volna, hogy 5 év múlva a világ legnehezebbjének tartott országúti ultra versenyén fogok indulni. Akkor még a célba érés volt minden vágyam, de később engem is elkapott a lendület és egyre jobban és még jobban szerettem volna teljesíteni.
     Ha az ember a harmincas éveiben jár, ez megy is, ha megdolgozik érte, de amikor olyanokat olvastam, hogy ötven éves kor felett jó, ha tudja tartani a futó az előző évi teljesítményét, akkor ez nem túl szívderítő. Szorgalmasan róttam a kilométereket (heti 100­160), és tűztem ki újabb és újabb célokat: Ultrabalaton, 6 órás és 12 órás, 100 km-es versenyek, majd jöttek a Spartathlonok, ahol egyre jobban teljesítettem (31 óra 59 perc, 29 óra 46 perc, 29 óra 08 perc). Ez a verseny folyamatosan biztosította számomra a következő évi célt, mert eddig még nem sikerült az általam megálmodott 29 órán belüli célba érés.
     Ha megnézi valaki az általam teljesített versenyek listáját, láthatja, hogy elég kevés versenyen indulok. Nem az a típus vagyok, aki szereti csak kipipálni a versenyt, hogy „Itt is voltam”. Ha elindulok egy versenyen, akkor ott előre megvan a fejemben a teljesíteni kívánt szintidő vagy távolság. Természetesen egy ultraversenyen ezt sok minden felülírhatja, mint azt az idei év is megmutatta.
     Tavaly a családi vízitúrán a Los Angelesben élő unokatestvérem hozta fel a témát, hogy nem szeretnék­e elindulni a Badwateren. Természetesen hallottam már a versenyről, tudtam Kónya Ákos fantasztikus eredményeiről, de tekintettel a magas nevezési díjra (1400 dollár) és az egyéb járulékos költségekre, gondolni sem mertem arra, hogy ezen a versenyen én valaha rajthoz állhatok. Zoli meggyőzött arról, hogy vágjunk bele, ők majd megelőlegezik a nevezési díjat, és közben elindított egy adománygyűjtő támogatói oldalt az interneten. A 2015­ös Spartathlon teljesítésével megvolt a kívánatos három 100 mérföldnél hosszabb verseny a nevezéshez, a többi már a szervezőkön múlt, hogy beválogatnak­e.
     A téli időszak kemény felkészüléssel telt, heti futott távjaim120 és 160 kilométer között ingadoztak. Februárban leadtam a nevezésemet, és izgatottan vártam a visszajelzést. Rövidesen meg is érkezett a válasz: azon szerencsés kiválasztott 100 futó között vagyok a világon, aki rajthoz állhat 2016­ban. További papírmunka és a nevezési díj befizetése után megkaptam a rajtszámomat: 97. Nekem a rajtszám mindig fontos, mert a versenyek 90%­ában valamilyen matematikai művelettel ki tudom belőle hozni a majdani helyezésemet. De ne szaladjuk ennyire előre.
     Tavaszra beterveztem egy 6 órás versenyt edzésként, majd az Európa leghosszabb ultrafutóversenyét az UltraMilano­Sanremo-t (270 km). Sajnos a hat órás előtt összeszedtem egy izomhúzódást a vádlimban, próbáltam kipihenni, gyógyítgatni, sajnos nem sikerült maradéktalanul, de ez már csak a verseny alatt derült ki, így is sikerült 30 méter híján 77 kilométert futni, ami biztató előjel volt. Újabb három hét kihagyás következett, ez nem volt túl jó az UltraMilano­Sanremo előtt. Április elején megvolt ez a verseny is, sokat tanultam belőle, többek közt a verseny alatti étkezésről.
     Rájöttem, hogy egyetlen megoldás van: a könnyen emészthető folyékony üzemanyag. Ki is találtam, hogy a május végi Kinizsi 100-on fogom tesztelni, igaz, hogy nem lesz 24+ óra, de egy próbának megfelelő. Jól is működött, nem volt gyomorproblémám, csak egy kicsit korgott a gyomrom, mert mást nem igazán ettem. Sajnos a 33. Kinizsim alatt olyan történt, ami még soha. Úgy 45 kilométernél annyira elkezdett fájni a bal lábamban valami ínszalag, hogy a feladás is megfordult a fejemben. Elbicegtem 50 kilométerig, majd mérgemben megittam egy sört, és pihentem kb. 10 percet. A rövid pihenő után úgy döntöttem, hogy tovább megyek. És láss csodát, elmúlt a fájdalom! Tudtam, hogy ez csak időleges, és meglesz ennek még a böjtje, de tovább mentem. Annak rendje módja szerint be is fejeztem a túrát 15 óra alatt. Másnap megbosszulta magát a makacsságom: ínhüvelygyulladás. Fekete nadálytöves kezelés ment három hétig, futás nélkül.
     Már csak alig több mint egy hónap volt a versenyig, amikor újra elkezdtem futni. Innen már felgyorsultak az események! Szerveződött a kísérő csapat, ami kötelező, illetve elengedhetetlen feltétele a verseny teljesítésének. Két amerikai futó jelentkezett a Facebookon (Craig, Michael) önkéntesnek, hozzájuk kapcsolódott Balázs barátom és természetesen unokatesóm, Zoli. Szépen lassan beszereztük a kötelező felszereléseket: megfelelő kategóriájú fényvisszaverős mellény, hűtőládák, villogók, székek, WC­zacskók, stb. Nem is tudom kinti rokon vagy ismerős nélkül ezt hogy lehet megoldani.
     A szervezés és a futások mellett próbáltam készülni a hőségre is: jártam infraszaunába, és ha tudtam, délben futottam. Ennek is meg lett az eredménye, a futóórám két héttel az indulás előtt bepárásodott és felmondta a szolgálatot. A verseny előtti napok már rohamléptekben teltek. Pakolás, utazás! Szombaton már teljes volt a csapat, megtartottuk a technikai értekezletet.
     A tervem a következő volt: 30 órán belül befejezni a versenyt. Frissítéseket a következő módon terveztem: óránként 2 liter folyadékot kell meginni, mellette elfogyasztani minimum 50­60 gramm szénhidrátot óránként folyékony formában, valamint enni némi banánt és datolyát. A versenyen kötelező a gépkocsis kíséret, de a gépkocsinak mindig előre kell menni, így az volt az elképzelés, hogy minden 2. mérföldnél találkozunk. Minden találkozóig megittam 2 dl folyékony kaját és fél liter vizet. Ez nagyjából kiadta az óránkénti 2 liter folyadékot.
     Vasárnap indultunk a verseny színhelyére. Ahogy közeledtünk a sivataghoz, a hőmérséklet úgy emelkedett. Egyik tankolásnál megállapítottuk, hogy nincs is nagyon meleg, csak 36 fok van. A szállásukra vezető út egyben a verseny útvonala is volt, így volt lehetőségem megismerkedni a három nagy emelkedőből kettővel. Itt már láttam, hogy nem lesz egyszerű verseny! A következő megállónknál már megmutatta, hogy mit is tud a sivatag, ha akar: levegő 42 fok, a beton 69, de itt még csak dél volt, az igazán meleg délután 3 óra körül van.
     Megérkeztünk Furnace Creekbe, ahol a szállásunk volt, itt már bedurvult az idő, viharosnak mondható 45­50 kilométeres szél, 48 fok. Ha valaki át akarja érezni milyen ez, üljön le egy felfűtött légkeveréses sütő nyitott ajtaja elé, és megtudja. Égette a szememet és a fülemet a forróság. Nem túl bíztató előjelek, bár a hőmérséklet kevesebb, mint 50 fok volt.
     Délután átvettük a rajtszámot, bemutattuk a kötelező felszereléseket, majd fürödtünk egyet a medencében. Itt összefutottam Nagy Katival, aki Aly Venti (a későbbi női győztes) kísérője volt. A medence partján majdnem lesérültem. Mezítláb léptem a napégette betonra, azonnal a vízbe szökkentem, így nem égett meg a talpam! A verseny hétfőn este indult, így délelőtt volt idő végignézni a környék természeti csodáit, és szokni a hőséget. A tapasztalatom az, hogy az infraszauna nem igazán ér semmit, a legjobb, ha az ember megteheti, hogy néhány nappal előtte már odamegy a verseny színhelyére és sok időt tölt a napon.
     A rajt három hullámban volt (33-33-31 fő), hogy jobban széthúzódjanak a kísérő autók: 20, 21 óra 30, és 23 óra. Én a tervezett 30 órás időmmel a harmadik, "elit" csoportba kerültem, de nem igazán éreztem odavalónak magam. Olyan nevek álltak mellettem, mint Pete Kostelnick, Harwey Lewis, Carlos Sa, Oswaldo Lopez, Dan Lawson, Michele Graglia, Mohamad Ahansal, Ali Venti, Nikki Wind és még további huszonegynehány nagy neve az ultrafutásnak. Lezajlott a szokásos ceremónia: mérlegelés, GPS jeladók átvétele, futók bemutatása, USA himnuszának eléneklése, közös fotók, majd visszaszámlálás.
     Az esti "hűvösben" (46 fok) és elég erős hátszélben megkezdődött a világ legkeményebb ultrafutó versenye. A tervem az volt, hogy a pulzusszámom nem lehet több 135­nél, illetve a sebességem nem lehet gyorsabb 5 perc 30 mp / kilométernél. Ezt sikerült is tartani végig. Sajnos a sivatag egyik csodáját, a csillagos eget nem igazán láttuk, mert telihold volt, de ez legalább szépen bevilágította a tájat. Minden a terv szerint ment, találkoztunk két mérföldenként, mindig elfogyott a kikalkulált a víz és a kaja is, pisiltem is rendszeresen, megfelelő színűt. Bocs, hogy ilyet írok, de ez az egyetlen biztos módszer arra, hogy az ember megállapítsa, hogy eleget ivott­e. Érdemes elolvasni Michale Graglia beszámolóját (http://michelegraglia.blogspot.hu/2016/07/badwater135­race­report.html), aki a verseny egyik esélyese volt, de logisztikai hiba miatt nem tudott eleget inni és leállt a veséje.
     Éjszakára nem terveztem extra hűtést, de szerencsére a rajt előtt unokatesóm rám rakott egy zselés hűtősálat, ami jó ötletnek bizonyult, ezt cserélgettük a verseny alatt folyamatosan. A hűtésem oly annyira jól sikerült, hogy éjszaka voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy fázok, pidig 30 fok fölött volt a hőmérséklet. Lehet, hogy csak érzéki csalódás volt? A verseny a Badwater völgyben futó szakasza nem túl változatos, hosszú egyenesek, néhány kanyar és egy-két kisebb emelkedő.
     Lassan kezdett kivilágosodni, amikor már látszott a második ellenőrző pont: Stovepipe Wells (67 km). Gyors frissítés, és elkezdődött az első komoly emelkedő. A tengerszint alól néhány méterről kellett felmenni közel 5000 láb magasra, ami úgy 1500 méter. Az emelkedő nagyon hosszú volt (24 km), tudtam, hogy fele még futható, a végén kell belegyalogolni. Kétharmadát sikerült lazán futva teljesíteni, de utána úgy döntöttem, hogy inkább pihenek és gyalogolok. Jó döntés volt, mert az előttem futók sem tudtak eltávolodni tőlem, egyre közelebb kerültek.
     Elérve a Townes Pass hágót jött egy több mint 15 kilométeres 9%-os lejtő. Nem sok jót vártam tőle, de csak rosszat kaptam. Aki nem tud lejtőt futni, mint én, az csak szenved. Meg kellene találni azt a sebességet, ahol nem terheli az ember a combizmait fékezéssel. Nekem nem nagyon sikerült.
     Leérve a Panamint-völgybe már a meleg is beköszönt. Szerencsére, még csak dél körül volt, így nem volt több 45­48 foknál. Mondták, hogy nem itt lesz a legmelegebb, hanem az ezt követő emelkedőn. A Panamint Springs­i ellenőrző pontnál (116 km) felvettem a hosszú fehér felsőt és a légiós sapkát, de a nadrágot nem, annak ellenére, hogy egy veterán Badwater-es mondta, hogy égetni fogja a vádlimat a sugárzó hő. Nyűgös voltam, nem akartam letenni a cipőt, nem igazán hittem el, amit mondott, hiba volt. Alig tettem meg néhány száz métert, perzselő forróságot éreztem a lábamon. Az aszfalt lökte ki magából a hőt és égetett. Hallgassatok a veteránokra, ők tudják, mit beszélnek!
     Ez az emelkedő még magasabb és sokkal melegebb volt, mint az előző, itt 5300 lábra, vagyis 1600 méterre kellet felgyalogolni 20 kilométer alatt. Futásról, részemről itt már szó sem volt. Mint utólag megtudtam, a győztes is gyalogolta a felét. Már majdnem felértem az emelkedő tetejére, amikor két fekete autó jött szembe, és az ablakon kihajolók kiabálták, hogy: "Hajrá Zoli!" Nagyon jól esett, nem tudtam kik voltak ők, de utólag kiderült, hogy meglátták a rám váró kísérőautó feliratát, megálltak és érdeklődtek, hogy kik vagyunk.
     Elérve a Panamint-hágót, jó volt tudni, hogy túl vagyok két nagy emelkedőn, de még egy hátra volt. Innen a táj megváltozott, egy darabig hullámzó úton futottunk, majd jött a Darwini ellenőrző pont 145 kilométernél, ami csak egy sátor volt a semmi közepén. Az elkövetkező Lone Pine-ig tartó szakaszról írta Dave Krupski, hogy aki végig bírja futni 6 perces erekkel, az megnyeri a versenyt, aki lassabban, de futva teljesíti, az benne lehet az első tízben. Először nem igazán értettem miért írja ezt. 160 kilométer után az ember még vígan fut, főleg ha lejtős a terep, illetve sík. Hát nem így lett. Az első kb. 16 kilométert még megfutottam, nagyon lelkendeztek is az amerikai kísérőim, hogy sikerült behúznom egy közel 20 órás 100 mérföldet, ami szerintük nagyon jó ezen a versenyen.
     Ezután jött a fekete leves. Utólag visszagondolva több dolog is összeadódott: mindenekelőtt nem edzettem hegyekben, így a combizmom teljesen kikészült a sok fel és lemenettől, mondták, hogy a meleg, ha nem is üt ki, fokozatosan lelassít, és összeadódik a hatása, illetve ekkor már a második ébren töltött éjszakába mentünk bele. A következő pihenőnél, amit itt már másfél mérföldre volt, kísérőim legnagyobb megdöbbenésére leültem a székbe és átgondoltam a helyzetemet. Fájdalomcsillapítót nem voltam hajlandó bevenni, időm még bőven volt (több, mint 24 óra), gyalogolni bírtam, így a feladás helyett ezt választottam.
     Ezután következett a verseny amúgy is legunalmasabb szakasza: hosszú egyenes út, ami soha nem akart véget érni. De ha csinálja az ember, akkor egyszer csak elfogy. Ekkor lélekben már lemondtam, a 30 órán belüli teljesítésről, a célba érés vette át a helyét. Hosszú órák után elértem Lone Pine települést, a következő ellenőrző pontot (196 km). Itt mondták, hogy simán benne lehetek az első 20­ban, ha szedem a lábam. Tudtam, hogy az utolsó szakasz nem futható, ez egy kb. húsz kilométeres folyamatos emelkedő, ahol 1500 méter szintkülönbséget kell letudni. Nem javította a közérzetemet az sem, hogy a szakasz elején javították az utat és büdös aszfalt szagban kellett bandukolni felfelé. Itt ért bennünket a verseny második hajnala, de tudtuk, hogy a meleg már nem okoz gondot, mert a magasság miatt itt már hűvös van.
     Végtelen emelkedők, hosszú kanyarok követték egymást. Először még érdeklődtem, hogy mennyi van még hátra, de olyan elkeserítő számokat mondtak a fiúk, hogy inkább nem kérdeztem semmit. Az utolsó kanyar után elkértem a magyar zászlót, kísérőim beálltak mellém, és együtt futottunk be a célba. Ünneplő tömeg nem várt bennünket, csak három rendező és két japán (A japánok mindenütt ott vannak!).
     Póló, övcsat átvétele, fotók készítése és irány a szállás. Mindenki nagyon fáradt volt, nem csak én. A kísérőimnek sem volt sokkal könnyebb az elmúlt 32 óra. Néhány óra alvás után elmentünk a pizza partyra és az eredményhirdetésre. Nagyon jó hangulatú összejövetel volt, mindenki örült a teljesítésnek. A verseny érdekessége, hogy a győztesek semmilyen extra díjazásban sem részesülnek, még egy kupát sem kapnak. Minden teljesítőt kiszólítottak név szerint a pódiumra, és megtapsolták őket.
     Megvolt, teljesítettem, ha nem is úgy, ahogy terveztem, de ez sem rossz: 31óra 51 perc 41 másodperc: abszolút 18., férfiak között a 14. hely. A 97 indulóból 84­en értek célba idén a 48 órás szintidőn belül. Ezt a versenyt eddig 1375 alkalommal teljesítették, természetesen nem ennyien, mert van sok többszörös teljesítő is. Az én időeredményem az örök ranglistán az első kétszázban van, ha a korosztályom kb. 180 teljesítését nézzük, ott az első húszban vagyok. A rajtszámomból hogy jön ki a helyezésem? Ez nem volt egy egyszerű verseny, így a képlet sem egyszerű: 97-ből kivonom visszafelé a rajtszámomat, az egyenlő 18!!
     Jövőre változik a verseny: a szintidő az idei 48 órával szemben 44 óra lesz, illetve kötelező lesz a GPS jeladó viselése a futóknak. A klíma az biztos nem fog változni.

     Akik nélkül ez nem sikerült volna:

     Mindenekelőtt unokatestvérem és felesége: Sarkadi Zoltán és Kécskei Krisztina.

     A kísérő csapatom tagjai: Meretei Balázs, Craig Foster, Michael Linscott.

     A támogató szervezetek:

     Reményik Sándor Keresztyén Iskola, Los Angeles
     Alarmnet

     Támogató magán személyek abc sorrendben:

     Aron Kannas
     Agnes Pechy
     Agnes Vajda
     Bee Beaton
     Clara Berta
     Eva Fodor
     Gherardi Family
     György Mora
     Isvan Kovanyecz
     Jakabbfy Family
     Judit Kelemen
     Katona Family
     Krisztina Quick
     Larissa Benedek
     Maria Janossy
     Milosevic Family
     Szilárd Veres
     Tibor Bodolai
     Zoltan Lesi
     Zoltán Tamás Vajda
     és természetesen a rokonságom,
     és a feleségem, Varga Ágnes, aki tudósította a versenyt.

Képek a Képtárban »

Kezdőoldal »

© Csiga61, 2011