A nemzetközi kezdeményezésekhez csatlakozva a IUSTITIA Egyesület hagyományosan, február utolsó vasárnapján segítette a Yours Truly (Becsület-futás) résztvevőit. A szokásoknak megfelelően a Lánchíd utcai Sportcsarnok mellől rajtolt a kis létszámú, de annál lelkesebb mezőny (talán néhány embernek korai volt a 08.30-s indulás).
     A szervezők hangos biztatása mellett a Széchenyi városrészben rótták a résztvevők a 2,4 kilométeres köröket. Míg korábban néhány közlekedő megszólta a futókat, ma már egy-két biztatás is elhangzott! Talán még néhány év múlva csatlakoznak is a szabadidős elfoglaltsághoz. Ahogy jöttek az esőfelhők, úgy nőtt a bekapcsolódók létszáma is, szóval a bátrabbakat egyáltalán nem riasztotta a hűvös, esős idő.
     A pihenők a sátorban meleg teával fűthettek, "zsíros deszká"-val pótolhatták a kalóriákat. Közben pedig a korábbi versenyek képeit is megtekinthették. Az Egyesület 16 óráig támogatta a futókat, eddig összesen 44 induló 732 km-t teljesített. Nálunk ugyanis nemcsak 25 és 50 km-t lehetett választani, haenm bármekkora távot! A legfiatalabb induló még óvodába jár, de ő is hozzájárult e szép teljesítményhez a maga 800 m-vel! Egy személy futott 50 km-t, 11 fő pedig 25 km-t. Volt aki e rendezvény miatt utazott hozzánk Soltvadkertről, köszönjük a bizalmát! Más csapattagunk Csehországban, két kis falu között gyűjtötte a km-ket. Szép, emlékezetes nap volt, bánhatja aki -akár csak néhány kör erejéig, de -nem csatlakozott hozzánk!
     Dr. Varga Tibor

Mókus és Hedrich Zoli képei a Képtárban »
Kezdőoldal »


„A mi úrnőnknek, az Angyalok királynőjének faluja a Porciúncula folyón”
Los Angeles Marathon 2013

     Múlt év nyarán, egy dunai vízitúrán a tábortűz mellett ülve unokatestvérem megkérdezte, miért nem indulok nagy, nemzetközi versenyen is, az eredményeim alapján a korcsoportomban jó helyezést érhetnék el. Megígérte, hogy utána néz szponzoroknak, hogy részt tudjak venni a 2013-ban megrendezésre kerülő maratonon Los Angelesben, ahol ő és családja él.
     Teltek a hetek, egyszer azzal a hírrel jelentkezett, hogy szponzort ugyan nem sikerült szerezni, de a repülőjegyet ki tudja fizetni, csak válasszak egy nekem megfelelő időintervallumot és indulhatok a versenyen. Innen már felgyorsultak az események!

     A nevezéskor meglepetésként ért az igen magas nevezési díj (200 dollár), ami csak a külföldieknek volt ennyi, a helyiek jóval kedvezőbb díjjal kalkulálhattak. Korábbi eredményeim alapján volt lehetőség regisztrálni arra is, hogy ne a tömeggel kelljen rajtolni, hanem különböző “karámokba” soroltak be bennünket (A: 3 óra alatti idő, B: 3.00-3.30 stb.)
     A hosszú repülőút után a következő kellemetlenség az USA határon ért. Kérdezték, hogy miért jöttem az Államokba, amire a válaszom az volt, hogy részt szeretnék venni a Los Angeles Maratonon. Kérte a bevándorlási hivatal tisztje, hogy mutassak valami hivatalos papírt arról, hogy elfogadták a nevezésemet. Ezt én elfelejtettem kinyomtatni, így viszont nem akart beengedni. Hosszas huzavona után a felettese utasítására még is beléphettem a ”korlátlan lehetőségek hazájába”.
     A versenyig még volt több mint egy hét (ami kellett is az időeltolódás kiheverésére), ezért beterveztünk egy kirándulást a Grand Canyonhoz, nem csak fentről néztük meg, hanem le is ereszkedtünk az aljába, majd másnap feljöttünk. Ez nagyjából 1600 méter szint megmászását jelentette. Sajnos a lábam úgy gondolta, hogy az öt órás folyamatos lejtmenet neki egy kicsit sok, és reggelre ezt egy kiadós izomlázzal honorálta. Nem túl jó előjel volt ez a verseny előtt. A felkapaszkodás már csak hab volt a tortan.
     Az izomláz miatt kénytelen voltam átrendezni a verseny előtti néhány nap futásait, így csak csütörtökön futottam egy tízest a környék dimbes-dombos útjain. Pénteken megpróbáltuk átvenni, a rajtszámot, de a hatalmas

csúcsforgalom és a vele járó forgalmi dugó miatt el sem jutottunk a konferencia központig, így ez másnapra maradt. Jó volt látni, hogy milyen szervezett módon oldottak meg ezt is a rendezők, egyáltalán nem lehetett érezni, hogy másnap 23 000, azaz huszonháromezer ember fog nekivágni a távnak.
     A rajtszám átvétele mellett volt lehetőség nézelődni egy kicsit az Expo-n is, ahol mindenféle futással kapcsolatos dolgot lehetett megcsodálni és természetesen megvásárolni is. A verseny napja nagyon korán kezdődött, mert féltünk az esetlegesen kialakuló forgalmi dugóktól, ezért már 5 órakor úton voltunk a rajt helyszíne a Dodger stadion fele. A jól megválasztott helyszínnek köszönhetően könnyen találtunk parkolót a több tízezer ember befogadására alkalmas baseball stadion parkolójában.
     Másfél órával a rajt előtt már hatalmas volt a tömeg, hosszú sorok kígyóztak a WC-nél. Talán ez volt az egyetlen dolog, amit alulterveztek a rendezők. Fantasztikus volt a hangulat, hömpölygött a tömeg a rajt felé, ami több szakaszban történt.

     Először a kerekes székeseket indították el, majd a kézzel hajtott bicikliseket, utána az elit nőket, majd 7 óra 25-kor az elit férfiakkal együtt indult a tömeg. Unokatesóm elmondása szerint az utolsó ember a rajt után kb. 15 perccel tudott csak áthaladni a rajtvonalon. Az élmezőny gyorsan otthagyta a többieket, de néhány mérföld után a mezőny eleje is erősen széthúzódott.
     A verseny előtt természetesen tanulmányoztam a térképet, hogy merre fogunk futni, és milyenek lesznek a szintek. Látnivalóból nem volt hiány, az útvonal szinte minden látványosságát érintette Los Angelesnek (a helyiek nagy bosszúságára az útlezárások miatt): Chinatown, Little Tokyo, Little Armenia, Hollywood, Walk of Fame, Beverly Hills, Rodeo Drive, Sunset Boulevard, Santa Monica Boulevard, na és természetesen az óceán partja a pálmafákkal, ahol a cél volt.
     De ne szaladjuk (!) ennyire előre, mert addig még volt mit szenvedni. A szinttérkép azt mutatta, hogy a pálya szinte minden része vagy emelkedik, vagy lejt, és ez így is volt. Sajnos az emelkedőknél derült ki, hogy az előző túra nem múlt el nyomtalanul, a táv felénél kezdtem rosszul érezni magam, illetve a lábaim nagyon nem akartak engedelmeskedni. Helyzetemen némileg az javított, hogy nagyon sok lelkes szurkoló volt az utak menten, és a rajtszámról leolvasott nevet kiabálva biztatták a futókat. Köszönet érte mindenkinek! Az út mellet volt jó néhány zenekar is, akik különböző stílusú zenekkel szórakoztatták a megfáradt futókat.

     Féltávnál jöttem rá, hogy van, aki váltóban futja a távot. Volt néhány ember aki “elrohant” mellettem teljesen jó állapotban, gyanús volt nekem, hogy nem én vagyok ennyire rossz, hanem őket valahol leváltják.
     Lassan fogytak a mérföldek (ezért jobb kilométeres versenyen indulni!), már nagyon vártam a 23. mérföldet, mert úgy emlékeztem, hogy onnan már lejt a pálya a célig. Részidőimet látva kiderült, hogy az egyéni csúcsom nem jön össze (de ez a pálya nem is arról szólt, erre jó az Alföld!), itt most már a túlélés volt a cél. Szokásommal ellentétben megettem egy gélt, illetve izotóniás italt is ittam, nemcsak vizet.
     Végül is megmásztam az utolsó emelkedőt, és az óceán hideg leheletét érezve (kb. 14 fok volt a tengerparton) befutottam a célba 2 óra 55 perces idővel. A teljesítésért járó érem átvétele után kaptunk sütit, ásványvizet, takarófóliát (ami a hideg miatt nagyon jól jött), illetve be lehetett nevezni egy ingyen gyúrásra is, amivel én is éltem.

     A technika legújabb vívmányainak köszönhetően azonnal tudtam beszélni a családommal (Skype), akik egy előzetes regisztráció után folyamatosan nyomon követhették futásomat (10, 20, 30 es 40 km-nél voltak mérőpontok). Ők tudósítottak arról, hogy a 23002 indulóból végül a 96.-ként értem célba.
     Korosztályomban (45-49 évesek közé soroltak, annak ellenére, hogy júliusban betöltöm az ötvenet) az 1199 induló közül 3. helyen értem célba. A versennyel kapcsolatban az utolsó meglepetés az volt, hogy eredményhirdetés csak az abszolút győzteseknek volt. Egy központi számot felhívva elmondták, hogy este lesz egy party, egy hotelben, de korosztályos eredményhirdetés nem lesz. Másnap küldtek egy emailt, hogy a korosztályos helyezetteknek a tárgyjutalmakat postán küldik ki. Hát ilyen egy igazán nagy létszámú verseny.
     Aki kupára és érmekre és tapsra vágyik, maradjon szűkebb hazánkban, és fusson a IUSTITIA Egyesület versenyein! De azért egyszer egy ilyet is érdemes kipróbálni, fantasztikus hangulat, felejthetetlen élmény volt!
     Köszönet unokatestvéremnek és a családjának, hogy hozzásegítettek ehhez a lehetőséghez!

     - Vajda Zoltán -

Kezdőoldal »

Az első „százasom”
      Régóta tervezgettem egy „rövidebb” ultrafutást, egy 6 órást vagy egy 100 kilométerest. Idén be is írtam április elejére a versenynaptáramba a 100 km-es Kisbéri Országos Bajnokságot, de a Los Angeles Marathon, és az ahhoz kapcsolódó kirándulás felborította a terveimet, nem éreztem magam teljesen felkészültnek, így kihagytam.
     Az interneten böngészve akadtam rá a 2013. június 15-16-án Palicson megrendezésre kerülő Szerb Országos Ultrafutó Bajnokságra, ahol 6, 12, 24 órás és 100 km-es futást is lehetett választani. Egy e-mail váltás után a rendezővel – Jánosi Elvirával – úgy döntöttem, hogy mivel az utolsó pillanatban is lehet nevezni a versenyre, a palicsi 100 km lesz az én „rövid” ultra versenyem.
     Természetesen elkezdtem tervezgetni a lehető legjobb eredményt, de a 8 órán belüli – a világbajnokságra kvalifikációt jelentő idő – nagyon távolinak tűnt. Megnézem az idei kisbéri OB eredményeit, de az sem dobott fel (I. hely: Bogár János 8 óra 04 perc 01 mp.)

túlságosan. Így a 8 óra 30 percen belüli időt céloztam meg, de ennek feltétele volt, az, hogy „jól tudjak kijönni” a 30. Kinizsi százasomból, amit május 25-26-án rendeztek meg. A Kinizsi Száz igen jól sikerült, 10-12 kg-os hátizsákkal és 3000 méter szinttel megspékelt 100 km-t 14 óra 2 perc alatt sikerült teljesítenem, úgy, hogy az utolsó kilométert kevesebb, mint 5 perc alatt futottam, hogy belül legyek a 14 órán, de nem sikerült.
     Nem voltam elkeseredve, ezt csak egy edzésnek szántam az őszi nagy futás előtt. A ledolgozott szintek miatt sajnos jött a hat napig tartó comb izomláz, ami mellett nem lehetett igazán futni. Ahogy a fájdalom elmúlt, mentünk nyaralni Toscanaba. Szerencsére az ott töltött időt a kulturális értékek felfedezése mellett futásra is fel tudtam használni esténként. Sikerült egy elég kemény 6 kilométeres kört kijelölnöm magamnak jó kis szintekkel, ezt majdnem minden nap lefutottam, szerencsére izomláz nélkül, már nyoma sem volt a Kinizsi Száz fáradalmainak. Hazaérve már a rápihenésé volt a főszerep (vasárnap 15 km, hétfőn, kedden és szerdán 10-10 km, utána teljes leállás).
     A versenyre végül is Veres Szilárddal és kedves családjával együtt utaztunk, akik a segítőink voltak a verseny során. Kicsit furcsa volt, hogy a rajt időpontja szombat éjfélkor volt, de ez alkalmat adott arra, hogy aznap sokat pihenjek, aludjak egy kicsit délután, majd este fél kilenc körül útnak induljunk. Innen már felpörögtek az események. Hetven perc alatt kiértünk Palicsra. Könnyen megtaláltuk a verseny helyszínét, ahol a 24 órások már rótták köreiket, amelyek egy kilométeresek voltak (aszfalt, térkő, fű vagy homok, ez utóbbi kettő között lehetett választani).

     Először az egy kilométeres kör egy picit furcsa volt nekem, de a verseny közben rájöttem, hogy nagyon is jó, mert minden kilométer idejét pontosan tudom a chipes időmérés miatt, és akkor frissítek, amikor akarok. A szokásos előkészületek után gyorsan eljött a rajt időpontja, ahol mindösszesen csak 20-an sorakoztunk fel, annak ellenére, hogy ez volt a Szerb Országos Bajnokság: hárman a 12 órás, hatan a 6 órás és tizenegyen a 100 km-es táv rajtját vártuk. Az ultrafutás ezek szerint nem túl népszerű Szerbiában, bár a kisbéri 100-as rajtjánál is csak tizenkilencen voltak.
     Eldördült a rajtpisztoly (tényleg volt rajtpisztoly!!!) és nekivágtunk a távnak. Sajnos a kivetítő, ahol a köridőket és a futott körök számát lehetett nyomon követni néhány körig nem működött (ez volt az egyetlen baki a kiváló versenyrendezésben). Az volt a tervem, hogy követem a szerb „menőket” (természetesen előtte tájékozódtam, hogy kik lesznek ott), és próbálom velük tartani a tempót. Zoran Jankovic-cal beszéltem a rajt előtt, aki azt monda, hogy 8 óra körüli idővel elégedett lenne. Ez az én emberem, gondoltam,

de a rajt után azt tapasztaltam, hogy ők lassúbb tempót választottak, mint én, így 10 kilométeren már egy kilométer előnyre tettem szert, ami annak volt köszönhető, hogy 4 perc 20-25-ös kilométereket futottam. A tempó gyorsnak tűnt, de nem bántam, mert jól éreztem magam, azért próbáltam lassítani 4 perc 30-ra, de 20 kilométernél már így is két körrel vezettem az élboly előtt.
     Ez az előny megnyugtatott és már csak arra koncentráltam, hogy mennyi lesz a maratoni részidőm. Közben húsznál és negyvennél megittam egy-egy gyors kaját (zabpehelyliszt és joghurt egy só tablettával). Majd eljött 42 km! Legnagyobb meglepetésemre 3 óra 8 percet mutatott az óra. Jól éreztem magam, csak így tovább! Fogytak a körök, lassan kezdett feljönni a nap, és közeledett a 6 órás részidő. Erre is nagyon vártam már, mert ilyen versenyen is gondolkodtam.
     Sajnos mielőtt az időmérő zónát átléptem volna egy kis kitérőt kellett tennem a WC irányába. Ez egy kellemetlen velejárója az ultrafutásnak, mert az ember gyomra teljesen kikészül a verseny során, nem emészti meg rendesen a bevitt táplálékot, és híg formában, gyorsan hagyja el a szervezetet. Na, nem részletezem tovább, de még háromszor vizitáltam azon a bizonyos helyen.
     Végül is 77 kilométert 6 óra és 30 másodperc alatt teljesítettem. Természetesen innen már a számolgatásé volt a fő szerep a futás mellett. Talán meg lehet az általam lehetetlennek tartott 8 óra? Tudtam, hogy a vége nem lesz könnyű,

na de ennyire? Nyolcvan még viszonylag gyorsan eljött. Szerencsére volt egy „önkéntes” szerb segítőm is, aki tudott magyarul, és bemondta szinte minden köridőmet, ami ekkor 5 perc körül ingadozott (nappal már nem működött a kivetítő, egy laptop monitorján lehetett megnézni az adatokat a futópálya mellett).
     Kilencvennél már egyre többen biztattak, mert látták a részidőmből, ha bírom meg lehet a világbajnoki kvalifikációs szint. Kilencvennél, ha jól emlékszem 7 óra 6 percet mutatott az óra! Ez nagyon feldobott! Összeszedtem minden tartalékomat, és újra jóval 5 perc alatt nyomtam a kilométereket. Mindenki, nemzetiségtől függetlenül szívből biztatott, de senki sem mondta, hogy hány perc van még nyolc óráig, én meg nem kérdeztem, és elfelejtettem megnézni az órát, ami kicsit oldalt volt.
     A 97. kör után Zahorán János, aki a 24 órás futáson indult, mondta, hogy még közel 20 percem van a 8 órás szintidőig, ami természetesen nagyon feldobott. Róttam a köröket, és a végén nagyon vártam a fáklyát az utolsó körre. Ugyanis ott az a szokás,

hogy minden 100. kilométert, a futó égő fáklyával a kezében tesz meg. E helyett én ezt kaptam: „Vajda Zoltánnak még két köre van a célig, talán belül lesz a 8 órás világbajnoki szintidőn”.
     Én számoltam volna el az utolsó tíz kört? Az nem lehet, emlékszem minden kör minden méterére! Közben rájöttem, hogy azért mondja ezt a bemondó, mert Ő még egy körrel korábbi adatot látott a monitoron, amikor felé futottam, utána zárult a kör. Szerencsére ők is rá jöttek a tévedésükre, és a cél előtt már a kezembe nyomták a fáklyát! Így futottam át az időmérő zónán, és számomra megállt az idő: 7 óra 54 perc 43 másodperc.
     Van egy Székely Éva idézet: „Sírni csak a győztesnek szabad.” Hát én megtettem. Hatalmas feszültségek halmozódtak fel bennem, ami ott és akkor így tört ki belőlem. A bemondó arra biztatott, hogy fussak a fáklyával egy tiszteletkört, amit nagyon szívesen megtettem, de gondosan vigyáztam arra, hogy 8 órán belül visszaérjek, ha véletlen mégis elszámolták volna a köröket, de természetesen nem így volt!
     Gratulációk sokaságának fogadása után Szilárdnak kezdtem el drukkolni, aki akkor már a harmadik helyen volt, amit végül is taktikus versenyzéssel meg is tudott tartani (9 óra 43 perc). Az Ő célja a táv lefutása volt, ami igen jól sikerült! A kis létszám ellenére sokan kiestek a versenyből, illetve nem azt az eredmény hozták, amire számítottak. Ez azok számára nem újdonság, akik már próbálkoztak ultra távokkal, elég egy nem megszokott ízű gél, egy nem múló görcs, nem megfelelő vízutánpótlás és még sok minden.
     Vasárnap 12 órakor minden versenyszám véget ért, majd a közös ebéd elfogyasztása után jött az

eredményhirdetés. Minden helyezettet bőségesen megjutalmaztak: kupa, oklevél, érem, bor, ajándék. Én a világbajnoki részvételre (Durban, Dél-afrikai Köztársaság, 2013. október 25.) feljogosító idő elérése okán, még a nevezési díjamat (60 Euro) is visszakaptam! Hogy mit is mondhat ezután még az ember, nem tudom, inkább egy idézethez nyúlok: Muhammad Ali mondta, hogy

     „A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra.
     A lehetetlen nem tény, hanem vélemény.
     A lehetetlen nem kinyilvánítás, hanem kihívás.
     A lehetetlen lehetőség.
     A lehetetlen múló pillanat.
     A lehetetlen nem létezik.”


Igaz ez kisebb és nagyobb célokra egyaránt!

      - Vajda Zoltán -


     U.i.: Időm az idei világranglista 13. ideje, mivel még 17 napom volt a szülinapomig, így az M 45-49-es korosztályba tartozom.
Ha 17 nappal ...,
de hát ez is szép a futásban, hogy nincs „Ha…”, csak a lefutott kilométerek, percek és másodpercek.


Kezdőoldal »

Az időjárás kitett magáért!
     A Kiskunsági Nemzeti Park területén, az ősborókás mellett rendezett futóverseny igazolta az elvárásokat: magas hőmérséklet, "sívó" homok! Az extrém körülmények igazán különlegessé tették a versenyt.
     A versenyközpont a Karikás Csárda mellett még fák árnyas lombjai alatt került felállításra. De az útvonal! Nagyobb részt a tűző napon, néha lombok alatt haladt. A szervezők azonban igyekeztek maximálisan ellensúlyozni a hőséget: számos frissítőpontot alakítottak ki (pl. a 21 km-n hatot!), így elviselhető volt a meleg.
     A legkisebbek mezőnyéből is kiemelkedett Szabó Janka a maga 2,5 évével! Édesapja (no és a teljes mezőny) biztatására önállóan teljesítettre a maga félmaratoni távját.
     A felnőttek 8,5 , 15 és 21 km mezőnye 11 órakor (nálunk a pontosság is szempont) indult. A nap már jó magasan járt amikor a képzeletbeli startpisztoly eldördült...


     A verseny alatt csak rövid időre "zavarta" néhány felhő a futókat, de azok is hamar tovább álltak. A célba folyamatosan érkeztek a résztvevők. Mindenki örömmel fogadta a hűtött (!) ásványvizet és a csoki, müzlit, pogácsát. De legnagyobb sikere a hideg limonádénak volt! A kalóriapótlást követően pedig a helyszínen még a frissítő zuhany tette teljessé a napot (mivel természetvédelmi területen jártunk: szappan, tusfürdő használata tilos, a víz hőfoka pedig igen hűsítő volt).
     A leggyorsabbak:
     8,5 km
     1. Bodor Ibolya      45:22      Holló-Szabó Martin      41:03
     2. Szőri Barbara     50:56      Csontos Csaba           42:30
     3. Szabó Laura      57:15      Görög László               44:40

      15 km
     1. T. Nagy Magdolna      1:25:14      Fekete Zoltán      1:01:16
     2. Mazák Gabriella         1:33:41      Hajas Tibor          1:02:20
     3. Cserháti Éva              1:35:00      Vígh Tamás         1:10:56
      21 km
     1. Tigyiné Görög Veronika      1:49:08      Szalóki Róbert        1:30:39
     2 .Zuba Magdolna                  2:10:00      Jéga-Szabó Zsolt    1:35:03
     3. Marozsi Brigitta                  2:18:17      Molnár Mihály          1:48:15

     A díjak átvételét követően mindenki azzal az elszántsággal indult haza: jövőre veletek ugyanitt! Volt aki Nyíregyházára, volt aki Győrbe! S ne feledkezzünk el a Magyarkanizsai Futóklub népes táboráról sem! Köszönet nekik a kiváló hangulatért!

     Az első vélemények: "Még friss az élmény, és kértétek, hogy írjunk véleményt. Hát én rosszat nem tudok írni.." - "Szerintem nem lehetett eltévedni, jól volt minden jelölve. Ha mégis történt eltévedés, én azt a melegnek tudnám be.." - " Nekem minden tetszett. Jó volt az útvonal, a frissítés, a végén a limonádé MENNYEI! Tudtunk zuhanyozni, volt befutócsomag. Az egyetlen nehézséget az árnyékos parkolóhely megtalálása okozta, de azt is megoldottuk.:)" - " Szép helyszín, örülök, hogy elmentünk erre a versenyre, és köszönjük a szervezést!"
     Akik nélkül nem jöhetett volna létre a verseny: Veritas Gold, MOL Nyrt. FORNETTI Kft, Cseh Pékség, K.O. Autósiskola és a sok-sok szervező és segítő! Köszönöm!
     Dr. Varga Tibor

Képek a Képtárban »              Az eredmények letölthetőek ITT »
Kezdőoldal »

     "Köszönöm, hogy részt vehettem ezen a kiváló versenyen! Ha időm és lehetőségem lesz, és lesz még itt verseny, máskor is jövök, remélhetőleg legközelebb már hosszabb távra is lesz formám.
     Gratulálni szeretnék ahhoz, hogy a hőség és a viszonylag sok távolmaradó ellenére is nagy lelkesedéssel, sok kedvességgel és nagyon professzionálisan bonyolították a versenyt. Mivel úgy gondolom, hogy egy BSI által szervezett hasonló távon legalább 2000 Ft-tal többet elkértek volna, és a színvonal nem lett volna semmivel sem magasabb, sőt, ezért úgy tartom igazságosnak, ha adományként átutalom Önöknek ezt a "különbözetet". Sajnos komolyabb anyagi támogatást nem áll módomban nyújtani, de igyekszem majd minél több versenyre eljutni amit rendeznek, mert nagyon jól éreztem magam, és szerencsére nem lakom túl messze.
     További sok sikert a munkájukhoz, Tóth Györgyi"

     Köszönjük a támogatását!                                                                 Kezdőoldal »

(Rém) Álmok Útján - Spartathlon 2013.
      Minden futónak, aki egyszer is túllépte a maratoni távot, megfordul a fejében, hogy meg kellene érintenie Leonidász király lábát, vagyis teljesíteni kellene a Spartathlont. Nekem ez a gondolat az óta motoszkált a fejemben, amióta először célba értem az Ultrabalatonon (2011). Szerencsére 2012-ben lemaradtam a nevezéssel, így elkerülhettem azt a hatalmas hőséget, ami akkor fogadta a futókat. Helyette az itthoni 40 fokban kerültem meg ismét a Balatont.
     Tavasszal a feleségem lájkolta a Spartathlon oldalát, és egy hétfői napon szólt, hogy elindult a nevezés. Kedd esti nevezésemmel már a 126-os rajtszámot kaptam meg. Néhány nap alatt be is telt a rendelkezésre álló 350 hely, és még 160-an voltak várólistán. Rövidesen megérkezett a várva várt email, hogy elfogadták a nevezésemet, és már csak a 400 Euro nevezési díjat kell befizetnem, és rajtolhatok is. De ne szaladjunk ennyire előre.

     Elkezdtem szervezni az utat: Veres Szilárd ígérte, hogy eljön kísérőnek, de miután kiderült, hogy akkoriban gyereke fog születni, így visszamondta. Lefoglaltam, és kifizettem a repülőjegyet és természetesen futottam és futottam. Igazi ultrásokhoz képest nem túl sokat, heti 90-110 kilométert. A palicsi 100 km-es verseny volt az idei szintfelmérés, ami jól is sikerült (7 óra 55 perc 54 másodperc). Közben Cséplő Zoli bejelentkezett kísérőnek, így már biztos háttérrel vághattam neki az útnak. Sajnos a 100-as után kijött egy kis csonthártyagyulladás, de hamar kigyógyultam belőle, így egyre intenzívebben edzettem.
     A verseny előtt kb. három héttel a halasi úti felüljárón futottam oda-vissza, amikor megcsörrent a telefonom. Az utazási irodából hívott a hölgy azzal a hírrel, hogy csődbe ment az iroda és mindkettőnk repülőjegye és pénze is elszállt. Derült égből villámcsapás! Mérgemben futottam még néhányat a felüljárón, de hazafelé már a megoldáson törtem a fejem. Nincs más lehetőség, gépkocsival kell mennünk! Útvonaltervezés, szerb dinár váltás, szálláskeresés az autópálya mellett, és persze folytattam a felkészülést. Szinte a rossz hírrel egy időben elkezdett egy kellemetlen érzés kialakulni a jobb sarokcsontom és az Achilles-ín találkozásánál. Közben az Achillesen is megjelent egy kis duzzanat.
     Kihagytam néhány napot a futásból, majd folytattam az edzést. Megint visszatértek a tünetek, ismét pihenni kezdtem. Egy hét múlva újra futottam, de a probléma nem múlt el, így az indulás napján felkerestem dr. Janositz Gábor főorvos urat, aki nem látott más megoldást, mint a szteroid injekciót, de úgy voltam vele, ha ez az egyetlen megoldás, akkor ám legyen.

     Úgy volt, hogy ez a „lórúgás” megszünteti a gyulladást, és nem is fog előjönni a verseny alatt sem. Szeptember 24-én, kedden délután vágtunk neki az 1500 km-es útnak, amihez Németh Ákos is csatlakozott, mert szerette volna látni a versenyt. Jól haladtuk és éjfél előtt már Vranjeban voltunk, ahol egy kellemes hotelben töltöttük az éjszakát. Reggel hétkor tovább indultunk, és délután négyre Athénban, a London Hotelben voltunk.
     A rajtcsomagot átvenni már nem lehetett, de elfoglalhattuk szobánkat, amelyben négy ágyat találtunk annak ellenére, hogy ez csak két ágyas szoba volt. A szervezők így zsúfolták össze a versenyzőket és kísérőiket ebben a szállodában. Nem véletlen, hogy többen más hotelekben foglaltak maguknak szállást, és mi ezért juthattunk üres ágyakhoz. Köszönet érte Rudolf Tominak, Palásthy Pistának és Sznopek Józsinak.
     Délután fürdés a tengerben, majd pihenés. Csütörtökön átvettem a rajtcsomagomat, leadtam a frissítő pontokra előreküldendő dolgaimat

(kaja, váltás ruha, fejlámpa a biztonság kedvéért, ha véletlen lerobbanna az autó). Délután elmentünk futni, hogy kipróbáljam a lábamat, ami kiválóan működött.
     Délután pihenéssel telt, majd jött a vacsora, ami paradicsomos krumplileves és üres tészta volt. A szomszéd asztalnál ülő taiwaniaktól ellestem, hogy belerakják az üres tésztát a levesbe, és így eszik meg. Vacsora után felmentem a szobába és egy kis mangalica tepertőt ettem desszertnek, hogy ne feküdjek le éhesen. Az éjszaka elég mozgalmas volt, mert nem csak mi, futók laktunk a szállodában, hanem kétbusznyi fiatal is, akik este buliztak, telefonáltak, ordítoztak. Úgy hajnali kettő körül csendesedtek el.
     Sajnos a portaszolgálat már négy órakor felébresztett bennünket, pedig nem is kértük. Mi csak háromnegyed ötkor szerettünk volna kelni. Gyors reggeli, szokásos készülődés, majd irány a rajthoz induló busz, ami pontban 6 órakor elindult az Akropolisz felé. Húsz perc múlva már a rajt helyszínén voltunk, ahova folyamatosan érkeztek a versenyzők. Mindenki vidám volt és bizakodó.
     Sok-sok fotó, csoportkép készült 34 ország 333 szerencsés sportolójáról, akik elindulhattak ezen az embert próbáló versenyen. Néhány perc múlva megindult a visszaszámlálás, és a mezőny nekilódult. Tervem az volt, hogy a 80 kilométeres első találkozási ponthoz 8 óra alatt érek oda, amit úgy 5 perc 20 másodperces átlagkilométerekkel teljesíteni lehet, beleszámítva a frissítőknél eltöltött időt is. Cséplő Zoli kölcsönadta a Garmin GPS-es futóóráját, így folyamatosan kontrolálhattam a sebességemet.

     Az Athénból kivezető szakasz nem volt túl izgalmas, a világ akármelyik nagyvárosában futhattunk volna. Az nagyon szimpatikus volt viszont, hogy minden autós és gyalogos tudta, kik vagyunk, és nem morgolódott az útlezárások miatt, hanem szívből drukkoltak nekünk. Gyorsan fogytak a kilométerek, egy-egy pohár vizet ittam a frissítőkön, és futás tovább. Átlagsebességem ekkor úgy 5.10 perc/km volt. Jól eset a futás, nem fájt semmim, kellemes volt az idő (20-22 fok). A verseny e szakasza volt talán a legkedvesebb számomra: mindenki integetett, tapsolt, egy pillanatra letette a munkát, hogy üdvözölni tudja a futókat. A frissítő pontokon dolgozók önkéntesek is nagyon kedvesek és segítőkészek voltak.
     Az első kellemetlenség úgy 26 kilométer tájékán ért. Elkezdett fájni a sarkam úgy, ahogy az injekció előtt. Próbáltam nem figyelni rá, de folyamatosan jelezte, hogy nincs valami rendben. Közben elértem a maratoni távot, ha jól emlékszem 3 óra 40 perc alatt. Az enyhe fájdalom ellenére még élveztem a futást. Sorra jöttek a beszámolókból már ismert dolgok: a csalogatóan kék tenger, a pacsizós gyerekek az út mellett, az első nem futható emelkedő, a felborult hajó. A kellemes érzéseket újabb fájdalom megjelenése kezdte beárnyékolni: elkezdett fájni a bokám belső oldala (ilyen is volt a felkészülés utolsó szakaszában), majd ez a fájdalom kezdett átterjedni az Achilles ínra is. Szerencsére nem lépte át az elviselhetetlen szintet, ezért nem vettem be fájdalomcsillapítót, kíváncsi voltam mi lesz a vége.
     Lassan az egyre fokozódó meleggel együtt feltűntek a Korinthoszi átbocsátásra váró hajók is. 20, 40 és 60 kilométernél megittam az előre küldött kaját, ami zabpehely porból, őrölt mogyoróból és fogyókúrás fehérjeporból állt.

     Sajnos a vízutánpótlásra nem koncentráltam eléggé, ezért nem is kellett pisilnem. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó, ezért 35 kilométertől minden ellen- őrző ponton kértem egy félliteres vizet, amit a következőig meg is ittam. Ilyen vízutánpótlással is csak reggelre normalizálódott a vízháztartásom.
     A Korinthoszi-csatorna hídján átfutva értem el az első találkozási pontot (81 km, 7 óra 33 perc). Zoli, Ákos és Palásthy Fanni lelkesen üdvözölt, elláttak minden jóval. Furcsa módon tudtam is enni mindenből, a gyomrom jól viselkedett. Rövid pihenő, gyúrás és a fájó testrészek kenegetése után továbbindultam. Innen már nem kellett nagyon figyelni a forgalomra, mert alacsonyabb rendű utakon haladtunk. Szőlők, mezőgazdasági területek, kisebb nagyobb települések és a hozzájuk tartozó kedves emberek váltogatták egymást.
     A fájdalom az Achillesemben egy kicsit magasabb szintre emelkedett, de még mindig el tudtam viselni, csak sajnos azzal járt, hogy a lábam nem a megszokott módon fogta

a talajt, ezért a sípcsontom melletti izomköteg is bejelzett. Ettől kezdve a fájdalom állandó társammá vált az út során. Természetesen eszembe jutott, hogy feladom, de egyre újabb pontokat jelöltem ki magamnak, hogy ha addig elmegyek, és nem fáj jobban, akkor tovább megyek. Tudtam, hogy a java még csak most jön, de kíváncsi voltam, hogy milyen lesz.
     Az eddigi hullámvasutazás után elkezdődtek az emelkedők. A táj továbbra is szép volt, egy picit beleláttunk a helyiek mindennapi életébe is, bár akármit is csináltak rögtön abbahagyták, ha futó közeledett, hogy tapsoljanak. Az este meghozta a fél távot is, ahol nagy volt a sürgés-forgás. Mint utóbb kiderült álruhás orvosok kémlelték a futókat, hogy ki milyen állapotban van. Ha valakiről úgy látták, hogy nincs megfelelő állapotban, könyörtelenül levették róla a rajtszámot. Szerencsére az én fájdalmam kívülről nem látszott. Itt is úgy döntöttem, hogy tovább megyek, kíváncsi voltam a HEGY-re.
     Emelkedők, lejtők, murvás utak és aszfalt váltogatták egymást. A tájból semmit sem lehetett látni, csak nagyon magasan egy lámpasort, és egy felfelé szerpentinező utat, de erre nem fordítottam különösebb figyelmet, mert úgy gondoltam, hogy olyan magasra úgy sem kell felmenni. Hát tévedtem. Lassan megkezdtem az emelkedést a hegyre. A korábbi beszámolókban mindenki a hegyi ösvény nehézségeiről és meredekségéről ír, de senki nem említette, hogy előtte egy akkori állapotomban számomra futhatatlan, végtelennek tűnő szerpentin előzi meg.
     Nem tudom mennyi időt töltöttem ennek megmászásával, de már nagyon elegem volt belőle.

     A frissítő pont is csak egy csalóka álom volt, mert utána a szerpentin tovább folytatódott. Nagy sokára elértem a hegy alatti ellenőrző pontot (159.5 km), ahol az orvos természetesen engem is kikérdezett, de én jó színésznek bizonyultam, így némi kajálás után mehettem tovább. Villogó fehér, piros és zöld lámpák mutatták az utat felfelé. Ezt a szakaszt kimondottan élveztem, olyan volt, mint egy Retyezáti túrán a csúcsmászás. Néhány embert megelőzve már fenn is találtam magam a szeles csúcson, ahol bevettem egy fájdalomcsillapítót, amit már korábban megígértem magamnak. Nagy reményeket fűztem hozzá, de sehogy sem akart jönni a hatása.
     A lefele menet nagyon fárasztó volt. Lőw Andris is nagyon koncentrált az ereszkedésre, mert úgy elrobogott mellettem, hogy észre sem vett. A fájdalom ellenére ismét jó volt viszonylag sík terepen futni. 172 km volt a következő cél, gondoltam ott majd döntök a tovább futásról. Természetesen tovább indultam várva a fájdalomcsillapító hatását, de az elmaradt, vagy csak én nem vettem észre.

     Az éjszakáról túl sok mindent nem tudok írni, hosszú egyenes utakkal összekötött kicsi településeken futottunk keresztül, kellemes, hűvös időben (10-13 fok). Természetesen jött a leírásokból ismert szeméttelep is a döglött kutyáival. Az előre megadott helyeken találkoztam a kísérőimmel, akik tartották bennem a lelket.
     Egyik pontnál Lőrincz Olivér felvilágosított, hogy az Algoflexet lehet enni négy óránként is. Miközben Zoli kenegette a fájós lábamat, én bekaptam egy gyógyszert, ami feltűnt az egyik ponton dolgozónak, és hevesen érdeklődni kezdett állapotom iránt. Én gyorsan felálltam és futva továbbindultam. A falu szélén, amikor már nem látott, rendeztem soraimat.
     Lassan kezdett feljönni a nap és a kellemes hűvös időt felváltotta a langy meleg. Következő célom a 200 kilométernél lévő pont volt, mert tudtam, hogy onnan emelkedik vagy 8-10 kilométeren keresztül az út, és itt „legálisan” gyalogolhatok, és felfelé nem fog annyira fájni a lábam. Egy angol sráccal róttuk a kilométereket.
     Többen írták, hogy számukra ez a szakasz volt a legfárasztóbb a Spartathlonban. Megértem őket, az emelkedők után további tíz kilométer hullámvasutazott az út, és egyre melegebb lett (30-32 fok). Itt sajnos a vízszintes és a lejtős szakaszokba is többet bele kellett gyalogolnom, mert nem tudtam több fájdalmat elviselni.
     Azt is tudtam, hogy ez után már nem adom fel, csak az volt a kérdés, hogy milyen állapotban és mikor érek a célba. Itt az egyik szakaszon nagyon különleges élményem volt, azóta sem tudtam megfejteni. Tudtam előre, hogy jön egy vízszintes szakasz, ahol az út mellet nyárfák lesznek (nem sok helyen van ilyen), és az út szélén ott fog állni

egy juhász, legelteti a nyáját, és valamit kérdezni fog. Nem telt el tíz perc és ott volt a nyárfasor és a juhász is, aki megkérdezte melyik országból jöttem.
     Ezek után tovább próbáltam futni, mert nagyon lassan fogytak a kilométerek. Emlékeztem, hogy 219-től már lejteni fog az út, és „csak” be kell futni Spártába. 223-nál elhatároztam, hogy folyamatosan fogok futni, és nem érdekel mi és mennyire fáj, túl akarok lenni rajta. Azért még a 227-es időmérő pont előtt egy jó nagy emelkedőt le kellet gyűrni, de utána már tényleg csak lefelé és vízszintesen kanyargott az út.
     Még egy utolsó találkozás volt a kísérőimmel a cél előtt, és jöttek a soha véget nem érőnek tűnő utolsó kilométerek. A lelkemnek az sem tett jót, hogy az utolsó kettő frissítő ponton lévő táblákon nem a ténylegesen hátralévő kilométer volt feltüntetve. A Spárta előtti ponton az volt kiírva, hogy még négy kilométer a cél.
     A forgalmas, poros úton elértem az utolsó pontot, ahol azt mondták, hogy még négy kilométer a cél. Innen rendőrautó kísért a célegyenesig, a pálmafás főutcáig, aminek a

végén van a Leonidász szobor. Közben néztem az órámat is, és megállapítottam, hogy ha elég gyors vagyok még a 32. óra előtt célba tudok érni.
     A főutcán futni fantasztikus élmény volt! Gyerekek futottak velem, mindenki tapsolt. Bemondták a nevem és Vangelis zenéjére értem el a szoborhoz. Levettem a sapkámat, és rátettem a kezem a nagy király lábára
- 31 óra 59 perc 7 másodperc, 36. hely a 147 célba érkezőből.
     Olajág koszorú, ivás az Evrotas vizéből, gratuláció, fotózás. Peregtek az események, és már jött is egy orvos, aki karon ragadott és vitt az orvosi sátor felé. Érdekes módon nem öntött el az az eufórikus érzés, hogy megcsináltam, csak nagy üresség volt bennem, és az amiatt érzett öröm, hogy nem kell több fájdalmat elviselnem. Ebben is tévedtem!
     Az orvosi sátorban egy kedves doktornő érdeklődött állapotom felől, miközben levették a cipőmet, megmosták és lefertőtlenítették a lábamat (egy vízhólyag, két bevérzett köröm). Megkérdezte, hogy vagyok. Mondtam, hogy jól! A következő kérdése az volt, mit kérek infúziót vagy egy hideg sört. Én az utóbbit választottam, ami nagyon jól esett. Váltottunk néhány szót a versenyről és Budapestről is.
     Ezt egy rövid gyúrás követte, majd taxival elvittek egy közeli hotelbe. Némi kavarás után sikerült ismét egy külön szobát szereznünk. Lefürödtem, és pillanatok alatt elaludtam. A lábamban egyre fokozódó fájdalomra ébredtem, akkora már rendesen be is dagadt. Az utcáról beszűrődő hangokból lehetett tudni, hogy akkor értek be az utolsó futók. Vacsora és alvás volt az aznapi program. Sajnos a Spárta főterén tartott ünnepségre nem tudtam elmenni.

     Másnap délig el sem hagytam a szállodát. Délben indultunk egy díszebédre, amit a spártai önkormányzat tartott a tiszteletünkre a Taigetosz hegy lábánál. Finom ételekkel, jó zenével és görög sörökkel múlattuk az időt.
     Ebéd után még visszamentünk Spártába a Leonidász szoborhoz egy-két fotó kedvéért, majd visszaindultunk Athénba. A visszaút egy része a verseny útvonalán vezetett végig, így újra megnézhettem a nyárfasort és a birkanyájat az út szélén. A hétfői nap a betervezett városnézés helyett pihenéssel telt, mert a fájós lábammal csak néhány métert tudtam gyalogolni, az is nagyon nehezemre esett. Hétfőn este volt a verseny záróünnepsége, ahol díjakat adtak át az első három helyezettnek, majd minden teljesítőt egyenként a színpadra szólítottak, és átadták a teljesítésért járó érmet és oklevelet.
     Mi olyan különleges helyzetben voltunk, hogy az érmet és az oklevelet az athéni magyar nagykövetasszonytól vehettük át. Az ünnepség egy kicsit elhúzódott, így a vacsora kezdetekor (22 óra 30 perc) már mindenki nagyon éhes volt, pillanatok alatt


elfogytak az asztalokról a feltálalt finom ételek. Némi beszélgetés után felhívtam a fiúkat, hogy indulhatunk haza.
     Röviddel éjfél előtt nekivágtunk a haza vezető 1500 km-es útnak, amit rövid pihenőkkel, egyben tettünk meg. Köszönöm mindenkinek a segítségét, különösen a családomnak, továbbá Veres Szilárdnak, Cséplő Zolinak és Németh Ákosnak, valamint Lőw Andrisnak a tanácsokért.
     Külön köszönet jár Dr. Janositz Gábor főorvos úrnak, hogy megpróbált összerakni a verseny után is. Köszönöm, hogy drukkoltatok nekem, ez is hozzásegített, hogy célba érjek.
     A verseny nagy tanulsága számomra, és remélem mások számára is, hogy sérülten nem szabad versenyezni, bármennyi munka és pénz veszik is el azzal, ha inkább lemond az indulásról az ember.
      - Vajda Zoltán -

Kezdőoldal »

© Csiga61, 2011